Facebookon több olyan csoportnak a tagja vagyok, ahol amatőr és profi írók is közzé teszik gondolataikat, műveiket. Az egyik ilyen csoportban (ph. 5.5) figyeltem fel Budai Ferencre és írásaira. Első novellája, amit olvastam, felidézte bennem a gyerekkorom emlékeit, érzéseit. Az öreg ház meséje volt ez a novella, 2018. decemberében írta Ferenc. Csodálatosan és realisztikusan alkot, szinte magam előtt látom a történetet. Nem csak látom, hanem érzem is, az illatokat, a színeket, a melegséget, a boldogságot, a gyászt, ahogy generációról generációra változik és él a ház, benne minden lakójának sorsával. Megérintett és a szívemig ért.
Ferenc régebb óta ír, több írása is jelent meg nyomtatásban. Nemcsak novellát, szépirodalmat írt, hanem például Noa címmel sci -fi témájú regényt is. Írás mellett ásványcsiszolás a hobbija. A föld és az ásványok szeretete visszaköszön egyes műveiben.
2020. júniusában jelent meg Ferenc novellagyűjteménye Pillanatképek címmel, amiben kisebb írásai, szösszenetei szerepelnek. Még az elején tartok, de többször kellett zsebkendő után nyúlnom. Persze a sok megható történet mellett modern és humoros írások is kerültek bele, amiken jól lehet nevetni. A könyv családi munka, lányai segítettek a könyv kinézetében, a borító képeit Noémi, a tervezetét pedig Barbara alkotta meg. A könyv hátsó borítós ajánlója pedig így szól:
„Egy ódon ház, egy fa, egy táj, egy heyoka indián…Mi a közös bennük? Mind mesél a maga módján. Sorsokról, szerelmekről, örömről, bánatról, születésről, elmúlásról. Az Életről a maga szépségével és buktatóival együtt. Legyenek azok igaz történetek, pillanatképek vagy éppen mesék, melyeket az élet írt: mindben közös valami. Apró szilánkok, melyek szükség szerint türkök az olvasónak és írónak egyaránt. Nem akarnak többek lenni, mint aminek indultak.”
Ennek a könyvnek a megjelenése okán kerestem fel Ferencet és készítettem vele egy interjút. Fogadjátok szeretettel! ????
Mikor és miért kezdtél írni, s mi volt az első műved?
Igazából fogalmam sincs. Általánosban a fogalmazás-órákon mindig jól szerepeltem, első "művem" a középiskolai irodalom-tanárnőmnek adtam oda, aki szerintem a kukába dobta. Eredetileg a verselés állt közelebb hozzám, valahol meg is vannak összeszedve, mert írtam én minden fecnire, falapra, wc papírra, ha rám jött... Később rájöttem, hogy ezt a vonalat nem kellene erőltetni.????
Kis novellákat, prózákat és regényt is írtál. Honnan jönnek a témák, ihletek? Melyik a kedvenc témád?
Elhiszed, ha azt mondom, fogalmam sincs?
Még a verseknél általában szerelmi csalódások (Nagyon béna csajozó voltam, igen előnytelen külsővel, gondolhatod...), addig a prózák... hát, azok néha csak úgy beugranak. Néha álmodok valamit, néha több életbeli és álomdarab keveredik, néha teljesen fantázia az egész. Van, hogy bejön egy emlék (íz, illat, látkép, helyzet alapján) és elkezdem pötyögni. Többnyire csak a korrektúránál olvasom én is (meglepődve), hogy mit írtam. Írás közben nem mindig vagyok tudatában, mit csinálok. Olyan, mintha valaki diktálná.
Persze van, ami szó szerint -vagy közel pontosan- úgy van leírva, ahogy történt. De több régebbi kérdésnél is odaírtam a kommentelőknek, hogy ezek messze nem bírósági jegyzőkönyvek, hogy az igazat és csakis az igazat. ????
Máskor megragad bennem egy érzés, egy kép, és elkezd maga köré mesét keríteni. Nem kitervelten, nem szó szerint, csak valahogy néha "mesélnek" a tárgyak, az erdők.
Kedves témáim? A gyermekkorom. Volt egy szép és egy sokkal kevésbé szép oldala, de csak az előzőt mutatom. A többire néha utalok, de csak azért, mert azok, akik érintve vannak, titokban olvasnak, bár hivatalosan nem beszélünk. Hagy érezzék, hogy tudok róluk.
Amúgy szeretem a Sci-Fi-t, picit bele is kontárkodtam, de borzasztó amatőr módon.
Számos írásodban jut fontos szerep a családnak. A családod mennyiben befolyásolták az írói pályád bármely szakaszát? És hogy viszonyulnak az írásaidhoz? Családodban volt olyan, akitől örökölted ezt a tehetséget? Volt, van-e olyan családtagod, aki bátorított, támogatott?
A család... vagy inkább: CSALÁD. Én még úgy nőttem fel, hogy a tágabb családi kör (unokatestvérek, barátok, sógorok, stb) viszonylag közel laktak egymáshoz, és bármi volt, egy szóra ugrottak egymásnak segíteni. Ez, az egyéniségük, a kaláka-munkák, nagyon megmaradtak. A saját családommal már igazából nem is tartom a kapcsolatot, egy gyermekkori barát és az öcsém, akikkel néha tudunk beszélgetni. Legjobb tudomásom szerint nincs író a családban, és sokáig nem is tudták, hogy firkálgatok: bár a lányaim is művészkednek, Barbara berendezőként, Noémi festőként és fotósként alakít. Utóbbi könyvem borítója Barbi műve, több fotó Noémitől van. Feleségem családjával többet találkozom, ők még olyanok, mint régen mi voltunk. Feleségemmel pedig nemrég töltöttük a 21. közös évünket. Több erős példakép is van előttünk kitartásból és összefogásból.
Támogatás? Igazából némi biztató szón kívül most sincs több, elfogadnak csendes bolondnak, aki nem bánt, de nem is lehet vele mit kezdeni. Erősen introvertált vagyok, nekem a rokonlátogatás fél óra, és egy-egy buli felér egy kínzással. Ezt nem viselik túl jól, hiszen amúgy is ritkán találkozunk... Próbálnak pozitívan állni hozzám, pedig nincs könnyű dolguk.
Első regényed, a Noa teljesen eltérő műfajú, mint a többi írásod. Honnan az ötlet, hogy sci-fit írj?
Ezt tényleg nem tudom megmondani. Csak ütöttem a billentyűket, és ez lett belőle. Készülő írásaim közül a Belülnézet a saját belső démonjaimmal, nyomasztó álmaimmal való küzdelemből táplálkozik, a Sorslánc pedig a "minden mindennel összefügg" kivetítése. A Sorslánc előzménye az Életeken Át ciklus, ami nyomtatásban még nem jelent meg, fantasy és történelem keveredése.
Írásaidban sokszor megjelenik az ásványtan. Miért olyan fontos ez, s mit jelent a számodra?
Imádom a hegyeket, a köveket, ásványokat. Mesélnek és elragadnak. Amatőr módon csiszolok is, volt kiállításom a Mátra Múzeumban, pár darabom egyéb múzeumok és magángyűjtemények részei. Elbűvölnek az ásványok látszólag véletlenszerű alakzatai, melyek rejtett mód nagyon is kemény feltételek és szabályok közt alakultak ki. Talán ezért is próbálom véletlenszerűnek látszó sorsunkban meglátni a szabályokat, kapcsolódásokat. Egy vicces véletlen folytán 13 évet dolgoztam az egykori Földtani Intézetben, majd egy magán-ásványmúzeumban is. Eredetileg ebből akartam megélni, és az érdeklődés fenntartására kezdtem el a hétköznapjaimból kis történeteket megírni. Aztán fordult a kocka...
Most jelent meg új novellás köteted Pillanatképek címmel. Miről szól? Mennyiben másabb, mint az első köteted?
Amikor már többen megismertek, egyre gyakrabban kommenteltek a firkáimhoz, hogy szedjem össze kötetbe, mert szívesen megvásárolnák és olvasnák. A Pillanatképekben 63 karcolat és novella, miegymás van összeszedve, gondosan ügyelve arra, hogy ne legyen egy-egy témából vagy hangulatból se túl sok. Álmok, fantáziák, érzések és gondolatok, élet-mesék és napi nyűgök vannak megírva, melyekben magára ismerhet az olvasó, vagy épp kézen fogva sétálhat velem az én sajátos látásmódú világomban. Egyfajta érzelmi hullámvasút lett: hol sírsz, hol nevetsz. Nagy büszkeségem, hogy a lányaim munkája is benne van.
Az öreg ház meséje
Keskeny, sáros utca végén állt az öreg ház. Rég bevert ablakain ki-be járt a szél, pletykás vénasszonyként hordva illatokat, port, falevelet. Néha egy kis havat is, ha már annyi volt a környéken, hogy nem tudta hova tenni. A bejárati ajtó félig nyitva-félig csukva, ahogyan az utolsó eltávozó után félig behajtották. Mentségére legyen mondva, az utolsó távozó két markos ember között, faragott ládában hagyta el az öreg házat, ahol született, élt, szeretett, gyászolt, és megöregedett. Itt lélegzett először a langyos tavaszi illatokból, és utolsó lehelete apró párgomolyban oszlott szét az éjszakában.
Üres volt a ház, sokkal üresebb, mint ahogy azt a bútorok hiánya indokolná. Itt idegen volt a csend, mert életnek, zajnak kellett volna kitöltenie minden zugot, testpárának, konyhaszagnak, emberi és állati hangoknak.
Volt olyan, persze, hogy volt... Amikor még új volt a ház, mész illatú volt a fal, a padló deszkái még az erdőre emlékeztek, és a gazda ereje átjárta az egészet. A feleségével együtt, aki hamarosan apró gazda-másolatokat hozott a világra, meg sem állva hatig. A hatodik után már elfogyott az ereje, és megpihent ősei porában, szép szomorúfűz alatt. Pár nap múlva magához szólította legkisebb gyermekét is, akinek talán jobb is volt újra édesanyja oldalán, mint a zajos, rideg világban.
Teltek az évek, asszonyok jöttek és mentek, de egyik sem tudta átvenni az anya helyét. Elfoglalták ugyan, kis időkre, mind a konyhában, mind a gazda ágyában, de gyökeret ereszteni egyik sem tudott. A gyökeret ugyanis csak a gyermekek vékonyka keze jelenthette volna, amit meg kellett volna fogni, és óvatosan vezetni át az élet buktatóin. Aki ezeket a kis kezeket nem fogta, azt a gazda erős keze is eltaszította magától.
Lassan múltak az évek, a napfény simogatta a falakat, eső próbálta a tetőt, hó és jég a bentlévőket. De amíg a család összetartott, semmi sem árthatott nekik...
Jöttek katonák, akik elvitték az utolsó morzsát is. Jöttek csendőrök, kik dohányt és zsiványt kerestek, de csak a padlás kolbászait vitték el. Jöttek adóbehajtók, akik az ágyat is elvették a gyermekek alól, és jöttek rokonok, barátok, akik a nincstelenségben is támaszt adtak, kenyeret a semmiből, tűzifát a saját padlójukból.
A gazda már rég felesége mellett szunnyadt, és a gyermekek is szétszéledtek a világban. Csak egy, a legidősebb fiú volt, akinek teste a házzal, vére a földdel volt egy, akit a nap szeretett, szél ölelt. Fenntartotta a házat, családot szerzett, gyermeket nemzett, míg a következő háború fekete hulláma ismét el nem borította a falut. A sötétség megállíthatatlanul jött, vasba és villámba burkolt seregei ordítva rohanták le a nőket, kímélet nélkül lőve hasba a férfiakat. Aki nem tudott elmenekülni, az áldozattá vált. Ő is hosszan feküdt az udvar sarában, átlőtt gyomorral, életének alig pislákoló szikrájáin keresztük hallva asszonya sikolyait... Aztán elhallgatott a sikoltozás, kemény, durva csattanás vágta el életet, reményt, szerelmet.
Négy napig az udvaron, sárban, hidegben. Négy nap múlva tudott feltápászkodni. A szobában meggyalázott asszonya megtört szeme nézte a gerendákat, gyermekei maradványai az ágy alá rugdosva várták sorsukat.
Tél volt, hideg tél, és mind meztelen testtel feküdtek... Az utolsó deci petróleum, az utolsó gyufa adott olyan meleget, amiben elhamvadt a régi szerelem, a régi család, a régi álmok, és a régi világ. Senki sem jött oltani, mert a többi házban sem volt teremtett lélek, csupán hideg testek..
A nyárikonyha adott szállást és menedéket. Alkalmi munkák, alkalmi kapcsolatok, pillanatnyi örömök és sok-sok könny. A régi házat nem engedte sem lebontani, sem felújítani. A bezuhant tető üszkei rejteték a hamvakat, amiket háborítani senkinek sem volt joga. És senki sem láthatta, mikor a hold fényénél áttetsző alakok születtek a hajnali ködből, és apró gyermekek szaladgáltak, bölcső nyikorgása hallatszott a hajdani szobából. Rég volt, kemény kötésű parasztember állt a gyomos gangon, szikár kezével megpödörte bajuszát, és fél kézzel átölelve asszonyát, mosolyogva nézett egy réges-régi napnyugtába. A nő simulva bújt védelmező urához, és tudván tudta, hogy ők Isten és ember előtt már örökkön-örökké egyek lesznek. Történjen bármi, ők egyek, még ha az idők és a sors szét is sodorja őket: az évek végtelenje újra egyesíti őket.
Koppant az eső a régi szobában, vadrózsa nőtt a kemence helyén, halovány szirmai a gyermekek arcát idézték... azokat az arcokat, amik már nem lehettek erős, felnőtt emberek, kik újra kezdhetnék az Élet körforgását.
A tél sokadszor is menyasszonyi fátylat terített a romokra, és az öregember bólintott. Szép. Szép volt az ő asszonya, szép volt az anyja is a fátyol alatt. Megborotválkozott az öreg, felvette évek óta vigyázott vőlegényi ruháját, és kinyitotta a kis konyha ablakát. A tél hidege körbejárta a szobát, megsimította az öreg arcát, és lassan mély álomba ringatta őt. Álmában ép volt a ház, apró gyermekei futottak át az udvaron, és hófehér ruhás asszonya nyújtotta felé kezét. Az ember pedig fiatal volt, erős, boldog, életében utoljára valóban boldog. Szerelmetes csókja apró ködgomolyként emelkedett a valós világban, egyesülve köd-asszonya halovány arcával. Öreg testét hátrahagyva ment át abba a világba, hol nincs háború, nincs kegyetlenség, csak örök tavasz, béke, boldogság.
A kis konyha fala nemsokára leomlott, egybe nyitva magát a régi házzal. Már egy volt vele sorsában, ahogy egy volt a régi lakó is az ő szeretteivel. A holdfény benézett a szobába, és a szél ragyogó hókristályokkal szitálta tele az utolsó ember nyomait...